Európa

OROSZORSZÁG

A transz-szibériai expressz

foglaljon most:                           utazás | repülőjegy | hotel & szállás

A Szibéria szót hallva kivétel nélkül mindenkinek a zord hideg, a kényszermunkatáborok és a nyírfák jutnak az eszébe. Nem véletlenül.

Itt van a Föld leghidegebb pontja, Verhojanszk közelében, és nemrég is még háborús rabot találtak erre, elzártan. No és itt van, ahol Dimitrij Lénáról mesél. A békésebb korok elvágyódó gyermekei számára pedig egy fáradt csodát is idéz: itt fut, immár száz éve, a világ leghosszabb egybefüggő vasútvonala.

Zita és Csaba ezzel a vonattal tért haza egyéves vándorútjáról. Valami furcsa pátosza, híre lehet ennek az útvonalnak, hiszen ázsiai mászkálásunkból visszatérve messze a legtöbb kérdést a Transz-szibériai vasúttal kapcsolatban kaptuk. Na, milyen volt? Uncsi? Veszélyes? Már az elején szeretnénk kijelenteni: nem volt uncsi és nem volt veszélyes. Alaptalannak bizonyultak az utazás előtti félelmeink a gázspray-t befúvó bandákról és álkulccsal járkáló sunyi alakokról. Viszont órákon keresztül lehetett bámulni a fákat, a Nagy Tavat, vagy beszélgetni a szomszéd fülke utasaival.

1. Hódító szárnyvonalak Mi is a transz-szibériai vasút? A legtöbb ember értelmezésében a Moszkva-Irkutszk-Ulánbátor-Peking útvonalat jelenti, pedig szigorúan véve a Moszkvától Vlagyivosztokig tartó, tehát Oroszországot el nem hagyó vonalról van szó. A vasút nem az ezredforduló hátizsákosainak épült, hanem a XIX. század végi orosz birodalom távol-keleti terjeszkedésének eszköze volt. Elsőként Mandzsúrián, vagyis Kína észak-keleti vidékén keresztül vezetett, ez volt a legrövidebb Vlagyivosztokig (a Kelet ura), vagyis a tengerig. 1904-re lényegében készen volt a teljes pálya, csupán egy rövid szakasz hiányzott a Bajkál-tó mentén; a korai utasokat ilyenkor hajóval szállították át a sín folytatásához.

Amikor már azt hitték, hogy sínen vannak, éppen kitört a háború Japánnal, mire a cár elrendelte, hogy a jeges sziklafalat a tó mentén mindenképpen át kell törni. Ez sikerült is fél év eltelte és pár tízezer rab halála után, de a háború szempontjából túl későn. A harmincas években a fiatal szovjet hatalom (joggal) félt attól, hogy a tenger mellékének utánpótlását elvágják a japánok kínai hódításai, ezért nekifogtak a forgalmat ma is lebonyolító, a határt jelentő Amurtól északra futó sínek építésébe. Az akkoriban lényegében szovjet bábállamnak számító Mongólia felé a szárnyvonalat 1939-ben kezdték építeni, szintén a távol-keleti háborúra felkészülve, végül az Ulán Bátor-Peking szakasz csak az 50-es években készült el.

Az utazók szempontjából ez a legkésőbb kialakított útvonal a legérdekesebb. A 70-es években fedezték fel maguknak a transz-szibériai vasutat. Aranykorát a nyolcvanas évek végén élte, amikor a peresztrojka már beengedte a külföldieket, és még bőven lehetett Varsóban vagy Pesten vásárolt KGST-jeggyel (vagyis szinte ingyen) utazni. Azóta konszolidálódott a helyzet, Hong Kong-i és londoni irodák árulják a jegyeket az interneten, teljes csomagokat lehet vásárolni akár 1000 dollárért is.

2. Já nye znájú Mi Kína felől utaztunk a vonaton, és nagyon sokáig féltünk is, hogy csak ilyen drágán lehet jegyet szerezni. Próbáltunk internetről, szóbeszédből információkat szerezni, vajon mi a lehető legolcsóbb megoldás. Ahogy közeledett augusztus közepe, úgy ment fel bennünk a pumpa: tizenegy hónapnyi ázsiai utazásunk alatt semmi másnak a megszervezése nem volt nehezebb, mint a Peking - Ulán Bátor - Moszkva szakaszé, és ezt az elejétől fogva sejtettük. Az annak idején hasonló nyomvonalon haladó Dzsingisz kán persze nem sokat foglalkozott a vízumokkal és helyfoglalásokkal, csak úgy jött a hadával.

A legfárasztóbb nem a jegyek, hanem az oroszországi beutazó papírok beszerzése volt. Hónapokkal és országokkal korábban már eljártunk orosz követségekre, konzulátusokra, hogy kiderítsük: mi is a helyzet a magyarok vízumával. Á, maguknak az nem kell , nyugtattak meg a legtöbb helyen , elég, ha van meghívólevelük (hivatalos ellenjegyzéssel), részletes útvonaltervük, szállodafoglalásuk, újraoltási bizonyítványuk stb... Sanghajban beszereztünk egy orosz nyelvű hivatalos iratot arról, hogy nem kell vízum. Jogos volt félelmünk. A mongóliai orosz nagykövetségen kinevették a Sanghajban szerzett papírunkat, miszerint nem kell vízum. Több napunk ráment arra, a hivatalos álláspont a nye znáju volt, vagyis nem tudták megmondani, kell-e vízum magyaroknak. Végül is megállapodtunk egy hétnapos tranzitvízumban, azzal léptünk be. (Később külön bosszantott, hogy kilépéskor, az ukrán határ előtt a határőrök föl sem szálltak a vonatra, tehát akármeddig maradhattunk volna...)

Hetente irányonként mindössze egy olyan vonat van, amely megteszi az egész távot; ezekre a vonatokra akár hónapokkal előre meg kell venni a jegyet. Akik rugalmasan szeretik szervezni az életüket, utazhatnak szakaszosan is, nem túl nehéz. Moszkvától Ulan Udéig (az utolsó város Mongólia előtt) lehet különféle belföldi vonatokkal is utazni. A hosszú sínpáron sűrűn közlekednek az egyes szakaszokat megtevő vonatok, pl. Vlagyivosztok-Irkutszk vagy Krasznojarszk-Moszkva. Moszkva és Ulán Bátor között naponta egy vonat közlekedik, a mongol főváros és Peking között hetente kettő, nyáron három. Moszkvában könnyű jegyet váltani bármilyen bel- vagy külföldi célpontra, a jegy rubelben fizetendő. Ulán Bátorban már nehezebb, de itt is megoldható. Ha próbálkozunk, az orosszal jobban lehet boldogulni, mint az angollal. Pekingben pedig egyetlen helyen lehet csak megváltani a jegyet, a hivatalos állami utazási irodánál (CITS).

Ha valaki Pestről kizárólag Pekingbe szeretne eljutni, akkor nem érdemes vonattal mennie. Moszkváig a jegy 100 dollár, onnan Ulán Bátorig 110, az utolsó szakasz Pekingig pedig durván 70. Oda-vissza sokkal olcsóbb repülni. A transz-szibériain leginkább csak egy irányban szoktak utazni. A hátizsákosok legalább fél éves ázsiai kalandozásuk elején vagy legvégén szokták igénybe venni a vonatot, az inkább középkorú csoportos turisták pedig általában kirepülnek Pekingbe, majd egy rövid mongol tartózkodás után szépen hazavonatoznak. Aki igazán kemény legény/leány, az még olcsóbban kijöhet (pontosabban: kimehet). Oroszországon belül lehet harmadosztályon utazni, ahol az egész kocsi egyetlen nagy hálófülke. Ezzel el lehet jutni a mongol határ közelébe úgy 35-40 dollárért. Mongóliában is, Kínában is belföldi járattal kell utazni, s átgyalogolni a határon. Ha ez így sikerül (nem garantált), akkor Moszkva-Peking megvan 100 zöldhasúból.

3. Zaka-zaka-zakatola No de térjünk rá, hogyan is zajlik maga az utazás. Mi Pekingből indultunk, a főpályaudvarról. Egy órával az indulás előtt kint kell lenni. A 7:40-es vonathoz pontban 7-kor nyitják a kapukat, de aki 7:10-kor érkezik az épületbe, azt már nem is engedik be. Megkezdődik a tülekedés, rengeteg mongol, mindegyikük bevásárló túráról tér haza, jó pár kínai, szintén seftesek. A társasághoz tartozik olyan hat-hét hátizsákos is (a szerdai induláskor, amikor a Moszkváig tartó vonat indul, szinte csak nyugatiak voltak), próbáljuk őket fölmérni, vajon kivel leszünk egy fülkében. Mindenkinek le kell méretnie a csomagjait: utasonként csak 35 kilogramm engedélyezett. A peronon megkeressük a kocsinkat, és örömmel látjuk, hogy a mongol személyzet sokkal mosolygósabb, mint a kínai, két kedves, duci mongol lány jut a mi kocsinkra. A fülkébe bepakolva látjuk, hogy egy (kelet-)német lány és egy mongol fiatalasszony a társunk. A menetrendhez képest korábban indultunk, elhagyjuk az állomást, aztán Peking körgyűrűit.

Száz kilométer után kis falvak sorakoznak a megművelt földek között, majd kora délutánra kezd változni a táj. Egyre ritkábbak a települések, az erdőkben egyre alacsonyabbak a fák. Most hagyjuk el a tulajdonképpeni Kínát, innentől már a mongol pusztaság következik. A fákat bokrok váltják fel, azok is egyre ritkábbak. Estére már csak kopár, száraz füvet látunk mindenfelé, a ritkán látott emberek szeme már másképpen ferde, arcuk kicsit mintha sötétebb lenne. Két útitársunk reggeltől fogva folyamatosan alszik. A német lány hajnalig bulizott, a mongol nő meg csak úgy. Közben barátkozunk a kocsikísérő mongol nőkkel, néhány szót tudnak oroszul. Barátságunk örömére forró teát hoznak, nagyon finom. Egyikük óránként végigporszívózza az egész vagont, délutánra már kicsit idegesítő.

Késő este érkezünk meg a határra. Egy pillanat alatt az összes mongol - még a mi hétalvónk is - leugrik a vonatról, és rohannak a szegényes kisváros piacára. Amíg áll a vonat, gyorsan bevásárolnak: iskolai füzeteket, almát, tojást. Főleg tojást, Mongóliában ugyanis nincsenek baromfik, a marhahúson kívül mindent a két nagy szomszédtól kell behozni. Egy idő után a vonat beáll egy üzemcsarnokba, és szétszedik kocsikra a szerelvényt. Itt állítják át ugyanis szélesebb nyomtávúra az alvázat: szó szerint felemelő érzés. Hat órás várakozás után végre begördültünk Mongóliába. Jött a sztyeppe, a tövig lelegelt-leszáradt füves pusztaság.

Másfél óránként elhaladtunk egy kis település mellett: szovjet típusú kétszintes betonházak, egy helyi hős szobra, középen pedig kis játszótér, aztán kétszáz méter után újra a végtelen pusztaság.

Ebédidőben már látni a jeleit annak, hogy közeledünk a fővároshoz. Itt-ott feltűnik egy autó, már aszfaltozott az út, negyed óránként látni egy csokornyi jurtasátort. Nagyobbacska folyó után egymás hegyén-hátán sorakoznak a fehér jurták, majd egy lestrapált hőerőmű, végül egyetlen hatalmas négyemeletes lakótelep, csupa málladozó házakkal: ez Ulán Bátor. Mongol útitársunk fél órával ezelőtt még mindig aludt, de most hirtelen leugrott és eltűnt. Mi is leszálltunk, maradtunk is bő két hétig.

4. Ablakos üzletek Augusztus legvégén szálltunk fel megint a vonatra, szintén ebédidőben. Ez már orosz vonat, minden kocsi végében ott mogorváskodik két-két kocsikísérő. Felmérjük a terepet: milyen provodnyikok is jutottak nekünk. Ez létfontosságú kérdés. Kedvesek-e, hajlandóak-e az emberrel beszélni, elárulni, mennyi ideig állunk egy-egy állomáson, kinyitják-e nekünk saját használatú meleg vizes mosdójukat és így tovább. A két harmincas fiatalember leginkább a Stan és Pan párosra emlékeztetett, de kevesebb derültséggel. Éjfél és a határ után megkörnyékezzük Stant, elég kedvező árfolyamot kínál, beváltunk nála harminc dollárt. Ennek bőségesen elégnek kell lennie Moszkváig kettőnk ételre, italra.

Hét körül futunk be Ulán Udébe. A szovjet időkben épült város arról nevezetes, hogy a főterén van a világ legnagyobb Lenin-feje. Mármint kőből. A peronon kismillió ember, kicsit furcsa, hogy mindenki pont a mi vonatunkra akar felszállni. Miközben rohanok az Izvesztyijáért, látom, hogy a sok nép nem felszállni akar, hanem vásárolni. A vonaton utazó összes mongol kiteregette a kínálatot az éppen nyíló ablakokon keresztül, aztán ment a kétségbeesett alkudozás. Adjon nekem szoknyát! Cipőt, gyerekcipőt! Eggyel nagyobbat! Kékben nincsen? Kapkodás mindenütt, csak negyed óráig áll a vonat. A napi egy mongol vonat jelenti a köldökzsinórt a világszínvonalat jelentő kínai termékekhez... Ide Peking 2000 , Moszkva meg 5800 km.

Egy darabig a Szelenge folyó mentén haladunk. A vizet ifjúkorában már láttuk, két héttel korábban, amikor Mongóliában mászkáltunk. Itt már szélesebb, mint nálunk a Duna: a Bajkál-tóba ömlő folyók közül ez a legnagyobb. Néhány óra múlva megpillantjuk magát a tavat is. Olyan érzés, mint amikor Pestről vonatozva Szabadi-Sóstónál először bukkan fel a Balaton, csak ez a víz sokkal nagyobb. Pont annyi keresztben, mint a Balaton hosszában. Végtelen kékség, rögtön a sínek mellett. Már három órája haladunk a parton, amikor húsz percre megállunk megint, itt nagyon közel van a tó, lerohanok, belelógatom a kezem, aztán vissza.

Sorra fogynak a Kínából hozott instant tésztalevesek, kicsit kezd elegünk lenni belőlük. Az állomásokon nem volt szerencsénk a helyi koszttal, csak friss péksüteményt és pár főtt tojást sikerült beszerezni. Lámpafénynél olvasunk, sakkozunk. Moszkva még 4900 kilométerre. Reggel ideje lesz megmosakodni és ruhát cserélni. Nem egyszerű a művelet. Egy üres ásványvizes palack tetejét levágjuk késsel, félig megtöltjük hideg vízzel a folyosó végi mosdó csapjából, majd a folyosó másik végén lévő szamovárból ráengedünk forró vizet, végül vissza a mosdó. Reteszelés után jöhet a macskamosdás. Ha azonban a mosakodni vágyó hölgy, oroszul is tud, no meg rámosolyog a provodnyikra a szamovártekergetés közben, akkor tán bebocsáttatást nyerhet a vasúti kocsi legszentebb szentélyébe: a kalauzok saját, folyó melegvizes mosdójába.

5. Ötrubeles palacsinta Naponta két nagyváros mellett megyünk el, Krasznojarszk környékén virradt ránk, és Novoszibirszknél már sötét este volt. A nagyvárosok egytől egyig a vasútvonal és a nagy szibériai folyók találkozásainál épültek: 48 óra alatt elfolyt alattunk az Angara, a Jenyiszej, az Ob és az Irtis. Előjönnek a gimnáziumi földrajzórák, amikor két hónapon keresztül csak a SZU gazdaságföldrajza volt a téma. Szürke betonházak, csikorgó és kopott villamosok jönnek egymás után. Megdöbbentő, hogy a sok ezer egymás után sorakozó garázs mindegyikén kémény is van: itt emberek laknak?!

Valamikor napközben egy jelentéktelen kis állomáson állunk meg: Mariinszkban. A vonatot itt is megrohamozzák a népek. Fiatal lánykák korzóznak a 3. vágány mellett: az ulánbátori vonat a nap legfőbb eseménye. Horgolt sapkás nénikék otthoni melegített lábasból kínálnak finomságokat; krumplis pirogot, sőt, igazi túróspalacsintát is sikerült beszerezni, darabját öt rubelért, vagyis ötven forintért. Hamarosan kihúz a vonat a szegényes városkából. Két nappal később, Moszkvában tudjuk meg egy újságcikkből, hogy Mariinszk a harmincas években épült Gulágként, a város a leköltözött családtagokból és a később felszabadult rabokból áll össze. (Moszkva még 3650 km.)

Kedden indultunk, péntek délután érkezünk Jekatyerinburgba (ex Szverdlovszk). Koraeste suhan át a vonat az Urál hegységen. Ez a hegység szó kicsit erős. Valamennyire emelkedik ugyan a pálya, de alig észrevehetően. A magasabb szintet inkább a nyírfák elmaradása jelzi: háromszáz kilométeren keresztül sűrű fenyvesben futunk. Az egyik kis állomáson egy hatméteres fehér oszlop jelzi a vízválasztót: egyik oldalára az Európa, a másikra Ázsia van vésve. Mint Csehov nővérei, mi is mindig csak azt számoljuk, mikor jutunk el valaha is Moszkvába. Gyorsan haladunk; innen már csak húsz óra, vagyis 1700 kilométer. Az első európai város, még éppen sötétedés előtt, Perm. A lenti roham-vásárlók és pirog-árusok között elég gyakran látni tatár arcú embereket. Itt egy jó ötszáz kilométeres körön belül számos török-tatár és finnugor nép él: csuvasok, mordvinok, komik, marik.

Az utolsó nap reggelén ébredéskor már csak 800-at mutat a kis fehér tábla a sín mellett. A házak itt is leginkább fából épülnek, igaz, már nem olyan szépek, mint Szibériában. Mintha egy kicsit sűrűbben követnék egymást a települések. Már felbukkan itt-ott egy hagymakupolás fatemplom, a dácsák mellett pedig a húszéves zsiguli. A Volgára még egy kicsit várni kell, de ebédidőben meglátjuk azt is. Ahogy átzakatolunk a hídon, ott van maga a csoda: mélykék hagymakupolák kis aranyos díszítésekkel. Ez már Jaroszlavl, az egyik legősibb orosz város. Innen csupán 300 km a főváros. Összepakoljuk a zsákjainkat, majd csodáljuk az egyre gyakrabban látható középkori kisvárosokat szép templomaikkal.

6. Visszaszámlálás Négy teljes napja ültünk fel a vonatra, és teljesen hozzászoktunk ehhez az életformához. Kevés alvás, sok látnivaló, olvasás-írás, négy-öt étkezés (pirog, fagyi, kovászos uborka), gondolatok összegzése. Mire észbekapunk, már a moszkvai külvárosokban vagyunk. Itt van Mitiscsi; a figyelmes BKV-utazóknak ismerős lehet a neve, itt gyártják ugyanis a metrószerelvényeket. Meg itt gyártották az egész nagy Szovjetúnió számára az összes Lenin-szobrot. Megkezdődik a visszaszámlálás: tri-dva-ogyin, és akármennyire is hihetetlen, de 98 órával Ulánbátor (128 órával Peking) után, begördültünk a Jaroszlavl pályaudvarra.

Rutinosan megkeressük a metrólejáratot, de előtte át kell vergődnünk egy kis téren. Középen egy ott felejtett Lenin-szobor, már hátulról föl lehetett ismerni a testtartásból; balra tejbár, jobbra és mindenütt lepukkant emberek. Két nap Moszkvában nem sok, csak egy kis arbatozás meg egy kis tretyakovozás fér bele. Még másfél nap és otthon vagyunk. Mióta hazajöttünk, egy átlagos másfél órás vonatozás irritálóan rövidnek tűnik. Még nem jutott idő két-három fejezet elolvasására, egy kis ismerkedésre az útitársakkal, egy kis alvásra, és már meg is érkezik az ember.

Szibériába sokáig vitték a rabokat; mostanában a nem is olyan túl nagy megpróbáltatást inkább az utazás rabjai vállalják... / B.Csaba B.Zita  -top7