Észak-Amerika

USA | SAN FRANCISCO

Alcatraz: szuperbörtön a Pelikánok Szigetén

foglaljon most:                           utazás | repülőjegy | hotel & szállás

Az Alcatraz erőd átépítésével Reuben Turner őrnagyot bízták meg. Az egész citadellát pinceszintig rombolta, és innen emelt egy teljesen új létesítményt, mely 1912-es átadásakor a világ legnagyobb vasbeton épülete volt. Hatszáz cellát foglalt magában.

Évezredekkel ezelőtt Alcatraz szigete csupán egy kopár szikla volt, melyet tengeri madarak népesítettek be. Aztán egy spanyol felfedező, Juan Manuel de Ayala 1775-ben bevitorlázott Észak-Amerika csendes-óceáni partvonalának legnagyobb természetes kikötőjébe, a későbbi San Franciscó-i öbölbe, és feltérképezte a markáns ismertetőjeleket. Ennek nyomán kapta az öböl közepén éktelenkedő szirt az Isla de los Alcatraces, vagyis Pelikánok Szigete nevet, ami az idő előrehaladtával Alcatrazra egyszerűsödött.

A XIX. század közepén elterjedt a hír, hogy az Amerikai-folyóban aranyat találtak.  A földkerekség minden tájáról aranyásók ezrei érkeztek San Franciscóba, hogy próbára tegyék szerencséjüket: a város lakossága néhány év alatt háromszázról harmincezerre duzzadt. Az Egyesült Államok kormánya gyorsan felismerte, hogy Kalifornia nagy érték, védelméről gondoskodni kell, mielőtt valamely más hatalom magának kaparintaná meg földjét és természeti kincseit, ezért földeket sajátított ki az öböl környékén katonai célokra.

A Védelem Háromszöge kódnéven futó elképzelés három erőd megépítését tervezte: egyet-egyet az öböl bejáratának két oldalára, vagyis a majdani Golden Gate híd két hídfőjéhez, egyet pedig középre, Alcatraz szigetére. 1853-ban el is kezdődött az Alcatraz erőd építése, de nem haladt túl gyorsan a munka, mivel az aranyláz közepén nem tolongtak az emberek, hogy fix bérért dolgozzanak, hiszen mindenki a gyors meggazdagodás vágyálmával érkezett Kaliforniába. Hat év alatt, 1859 decemberére így is elkészült az erőd, és beköltözött az első katonai osztag.

Bár az épületet erődnek tervezték, hamar kiderült, hogy remekül szolgál börtönként is. Szinte megépülésének pillanatától tartottak fogva nemkívánatos személyeket a pincében, és nemsokára más erődök is előszeretettel küldték ide foglyaikat: katonaszökevényeket, árulókat, tolvajokat. Miután bebizonyosodott, hogy az Alcatraz biztosabban működik börtönként, mint a meglévő egyéb katonai fogházak, 1861-től hivatalosan is a csendes-óceáni hadosztály katonai börtöne lett... Ám egyre kisebb és egyre zsúfoltabb lett.

Az erőd átépítésével egy tehetséges mérnököt, Reuben Turner őrnagyot bízták meg, akinek radikális elképzelése volt az átalakításról. Az egész citadellát pinceszintig rombolta, és innen emelt egy teljesen új létesítményt, mely 1912-es átadásakor a világ legnagyobb vasbeton épülete volt. Az új börtön konyhán, ebédlőn, kórházon, udvaron és adminisztrációs helyiségeken kívül hatszáz cellát foglalt magában négy blokkba rendezve. Mellette egy kis erőmű is épült, mely a börtön energiaellátásáról gondoskodott. A hadseregnek ezután néhány év elég volt, hogy rájöjjön, egy ilyen méretű katonai börtönkomplexum nem túl hízelgő portréja az engedelmességről és lojalitásról szóló katonai arculatnak, ezért 1915-től a börtön elnevezést fegyházra cserélték.

• Nemcsak a név változott, hanem a bánásmód is. A hangsúly az oktatásra és rehabilitációra helyeződött. A legtöbb fogoly csak estére volt cellájába zárva, nappal órákat látogattak, dolgoztak vagy edzettek. Az egyes munkákat megbízhatóság alapján osztották ki. Voltak, akik börtönőrük családjának segítettek, gyerekeikre vigyáztak, de olyanok is, akik egész álló nap követ törtek.
  

Másfél évtizeden keresztül mentek így a dolgok a szigeten, ám a gazdasági világválság felhívta a figyelmet a fegyház legnagyobb problémájára: a fekvéséből adódó jelentős működési költségekre. A víz, élelmiszer és egyéb utánpótlás szigetre hajózása rendkívüli pénzeket vett ki a hadsereg zsebéből, ezért 1933-ban az Alcatraz elhagyása mellett döntöttek. A rabok többségét más börtönökbe szállították, csupán a legrosszabb harminckettőt hagyták hátra szövetségi felügyelet alatt.

1933 októberén a katonaságtól a szövetségi börtönhivatalhoz vándorolt a Pelikánok Szigete, és ezzel megkezdődött az Alcatraz újkori története, mint szövetségi börtön. Az Alcatraz kísérlet volt a szövetségi börtönök történetében, hiszen sohasem volt intézmény, ahol az elszigeteltség olyan szintjét lehetett létrehozni, mint ezen a börtönszigeten. Életre hívásának nem titkolt célja volt, hogy az amerikai igazságszolgáltatás ikonjává váljon, hírnevével elrettentve a bűnözés újhullámaként felbukkanó szervezett gengszterbandákat.

1934 áprilisában elkezdődött a főépület korszerűsítése: minden cellába bevezették a villanyt, a rácsokat erősebbre cserélték, fémérzékelő kapukat telepítettek, az ebédlő mennyezetébe könnygázkibocsátókat építettek, a cellasorokra merőlegesen pedig speciális fegyver-galériákat építettek az épület mindkét végében, melyek a földtől elemelt rácsos folyosók, ahonnan a fegyveres őrök szemmel tarthatják az összes rabot.

Közvetlenül egy elítéltet sem küldhetnek az Alcatrazra, csak más fegyházban tanúsított rossz magatartás után lehet ide irányítani bárkit is. A börtönben kizárólag enni- és innivaló, ruha és orvosi felügyelet jár, minden mást ki kell érdemelni, még a munkát is. Havonta két látogató a maximum, de minden egyes látogatót maga a börtönigazgató hagyhat csak jóvá. Érkezése utáni első három hónapban senki sem fogadhat látogatókat. Aki megdolgozott a levelezés privilégiumáért, annak is minden kimenő és bejövő levelét cenzúrázták, újragépelték, és csak aztán továbbították.

• A többi, hasonlóan szigorú szabály mellett azonban egyértelműen a beszéd megtiltása volt a legelviselhetetlenebb korlátozás. Ebbe többen beleőrültek, egy Rufe Persful nevű rab olyannyira, hogy munka közben egy bárddal szándékosan levágta egyik kezének ujjait.  A csendre vonatkozó előírás a korai évek után valamelyest enyhült, ezután már szabadott a cellaszomszéddal csendben beszélgetni.

A rabokra kilencven őr vigyázott háromszor nyolcórás műszakban. Ez a szám átlagban azt jelentette, hogy három rabra jutott egy őr, szemben más börtönökkel, ahol ez az arány tizenkettő az egyhez volt. A két fegyvergaléria és a napi tizenkét számlálás lehetővé tette, hogy egy pillanatra se tévesszenek senkit szem elől, ráadásul a viszonylag kevés rabot majdnem mind névről ismerték. Az őrök kétharmada különböző épületekben a szigeten lakott családjával együtt, a többiek a városból jártak munkába.

A rabok a B és C blokk 336 cellájában voltak elhelyezve. Mindenkinek 1,5 méter széles és 2,7 méter hosszú volt a birodalma egy heverővel, egy vécével és mosdóval, illetve kisasztallal felszerelve. Ehhez jött a D blokk 42 cellája, melyek különböző méretűek és funkciójúak voltak, és az ellenszegülő bentlakók büntetésére szolgáltak.

A legkeményebb megtorlás a vetkőzőnek nevezett cellába zárás volt, ahova meztelenül zárták a foglyot. Mosdó és vécé sem volt, csupán egy lyuk a földön,  de még a leöblítést is kívülről a börtönőr végezte. A bejárat két ajtóval volt lezárva, bent hideg és vaksötétség uralkodott, és matracot is csak éjszakára kapott a bennlakó. Egy-két napnál hosszabb időre ritkán zártak ide bárkit is.

Lazább volt a lyuknak keresztelt zárka, ahol vécé, mosdó és egy gyengén pislákoló villanykörte is volt, de minden másban megegyezett a vetkőzővel. Ide már jóval hosszabb időre, akár két hétre is zártak arra érdemeseket. A D blokk többi cellája nem különbözött a normális cellától, viszont az ide száműzöttek egy csomó kiváltságtól elestek, ami a többieknek járt. Hetente csak egyszer mehettek az udvarra, és egész nap nem hagyhatták el a cellát, enniük is ott kellett egyedül.

Az Alcatraz újkori történetében harminchatan próbálták meg az illegális szabadulást. Az összesen tizennégy próbálkozásban részt vevő harminchat rab közül hetet lelőttek, kettő megfulladt, huszonkettőt elfogtak, öt ember pedig nyom nélkül eltűnt, róluk feltételezik, hogy szintén megfulladtak. Hivatalosan mindössze két ember ért partot: az egyik egy szállítóhajó fedélzetén, a másik pedig az öböl átúszása után, ám őket azonnal begyűjtötték a hatóságok. A közhiedelemmel ellentétben nem azért nehéz a szigetről kiúszni, mert cápák vannak, ilyenről szó sincs. A cápáknál sokkal veszélyesebb a 12 °C foknál sohasem melegebb víz az örökké változó, sokszor rendkívül gyors áramlatokkal kombinálva.

Az 1962-es hármas szökés után - bár ez is kudarcba fulladt - a börtönt kemény vizsgálatnak vetették alá, melyek egyértelműen megállapították az épületek kétségbeejtő állapotát és a biztonsági rendszer hiányosságait. Az Alcatraz válságát újból legnagyobb előnyének, az elszigeteltségnek köszönhette. A fenntartás egetverő költségei minden ésszerűséget meghaladtak. Egy rab egy napi ellátása 10,10 dollárba került, míg egy másik börtönben ugyanez az összeg csak 3,00 dollár volt. A számítások szerint hatmillió dollárra lett volna szükség a felújításához, miközben egy Illinois államban tervezett vadonatúj létesítmény összesen tízmillióba emésztett volna fel. Így történt, hogy 1963. március 21-én az Alcatraz Szövetségi Börtön becsukta kapuit. Az utolsó hónapokban már fokozatosan csökkentették a rabok számát, az említett napra mindössze huszonheten maradtak, akiket ekkor szállítottak máshova.

• A börtön 29 éves történetének mérlege: 1545 fogva tartott, legtöbb rab egy időben 302, legkevesebb 222. Az egy rabra eső átlagosan letöltött idő nyolc év volt.

A börtön bezárása után számos elképzelés született a sziget hasznosításáról. Volt, aki hotelt és bevásárló központot álmodott a Sziklára, de volt olyan is, aki a Szabadság szobor nyugati parti változatát tudta csak ott elképzelni. A tervekből semmi sem lett. A világítótorony világítását időközben automatára cserélték, tehát őrre sem volt szükség, a sziget 124 év után újra lakatlanná vált.( V. B. / IPM )